A 2005-ben megjelent Juiced egy jó játék. Legalábbis nekem tetszett, autóválasztéka, karriermódjának egyedisége és általános hangulata miatt. Bár elavult volt a grafika már akkor is, és sokak szerint rossz döntést hozott a Juice Games a "minél erősebb az autó, annál kevésbé van felette hatalmad" vezetési modellel, a pozitív dolgok voltak többségben nálam. Kihívást jelentett és ez már nagy szó.
2007-ben jelent meg a második rész, amivel nagyot akartak gurítani a fejlesztők...de kudarc lett a vége.
A játék alcíme Hot Import Nights, ami egy egész hosszú múltra visszatekintő szervezetet jelöl a való életben, az autótuning és -versenyzés köré építve. Mindenük a show, a dübörgő zene, a jó nők, és persze az erős és gyors kocsik. A Juiced 2 keretét a HIN miliője adja, és számos elemében úgy tesz, mintha a szervezet TV-csatornája lenne.
Standard töltőképernyő.
Minden pálya külön műsor, külön logóval. És ilyenből sok van, szerte a világban: a repertoárban van Róma, London, San Francisco, Tokió és a német Alpok, illetve egy-egy driftpályával Párizs és Sydney. A hangulat és a környezet kidolgozása jó, minden város egyedi és autentikus. A farolásra tervezett pályákat általában egy nevezetes épület mellé vagy egyenesen beléjük telepítették a tervezők, a római (Spirit of the Emperors) például nagyrészt a Colosseumban tekereg, míg a párizsit (French Revolution) az Eiffel-torony lábai közé csavarták be.
Változatosak a versenyek is. Még driftből is többféle van, például ott az Endurance, ahol egy szuszra kell milliós pontszámokat összeszedni, az autót folyamatosan csúszásban kell tartani. Vagy az Obliterator, ahol a pályán elért helyezés számít, mellette pedig minden körben össze kell csúszni egy adott pontszámot. Körversenyből a kedvencem a Last Man Standing, vagyis a Hímes Tojás Derbi mód (nem szabad falnak koccanni), de persze a szokásos klasszikus körverseny, a kieséses és a hosszú távú módok sem hiányoznak. Gyorsulás viszont nincs, ami meglepő, pedig amerikai izomautókból jó pár darab van.
És sok más is, az autóválaszték kétségkívül széles és bőséges. Kissé kicserélődött az első rész óta, és néhány kedvelt típusomat már nem találom meg a második részben (Impreza 22B STi, Lancer Evolution VI, Honda Civic EK), van helyette sok új dolog: Pagani Zonda, BMW M3 GTR, Saleen S7, hogy csak a legnagyobb vadakat említsem. De ha valaki C2-es Citroent, vagy Seat Leont akar vezetni, azt is megteheti.
Igen, AE86 is van.
A tuning lépett pár szintet, már sokkal többféle alkatrészt lehet kicserélni, és most is javarészt licencelt elemekre. Bár mennyiségben még most sem közelíti meg akár csak az Underground 1 szintjét, így is nagyon egyénire lehet szabni az autók megjelenését. Itt is van különlegesség, a rendszámtábla szövegét ugyanis mi adhatjuk meg, és még a nemzetiségek közül is választhatunk, nem muszáj a kaliforniai plakettnél maradni. És a belteret is egyedibbé tehetjük egy sportkormánnyal, vagy egy pár új kagylóüléssel.
A technikai fejlesztéseket ki kell érdemelni, kihívásokat kell nyerni értük: van időfutam, hímes tojás időfutam, és egy hajsza-mód, ahol magunk mögött kell tartanunk egy (mindig túl nagy felnivel szerelt) elit sportautót vezető profi pilótát. A csúcsot jelentő prototípus alkatrészeket bizonyos versenybeli feladatok teljesítésével lehet megszerezni, illetve ugyanígy lehet bizonyos látványelemeket (szénszálas tető, lambóajtó) és tematikus matricacsomagokat is kikódolni.
Megemlíteném még a kommentátort, aki a pilóták minden megmozdulását jelzi: az ütközéseket, a farolásokat, a nitró használatát, illetve a helycseréket is, igaz, neveket nem mond, csak rajtszámokat. Változatos és szerintem jópofa szövegeket vettek fel a készítés közben, egy gumifalba rongyolás például így is kísérhető: "Ha a 2-es autónak gumi kell, miért nem megy ki a bokszba?".
Nem, nem én vagyok Keiko, csak épp őt előztem meg kicsit szögletesen...
A játék legnagyobb dobása a Driver DNA-nek nevezett elem, ami elemzi vezetési stílusunkat és kategóriákra lebontva meg is mutatja. Az értékek verseny közben is változnak, ezt láthatjuk is a kép alján felvillanó animáción.
Amint észrevehettétek, pár helyre elrejtettem egy apró negatív megjegyzést. Ez ugyanis még csak a legszebb rész, ahol kukacoskodásnak tűnik a véleményem, most jönnek azok a dolgok, amik még nem bántanak, de már fájnak.
Először is, nem lehet tudni a kocsik teljesítményét. Az előző részben tudtuk, hogy 100 lóerőnként lépünk egy szintet, és ennek alapján állíthattuk be a motorokat n99 lóerőre, hogy abszolút versenyképesek legyünk. Ebben a részben viszont van 3 tuningcsomag ligánként és ennyi, illetve van egy százalékos érték, hogy abszolút értékben hol áll az autónk ereje a HIN világában.
Ligák, amíg el nem felejtem. Most sincs történet, külön versenyek vannak, valamint bajnokságok. A futamok ligákba vannak tömörítve, ezen belül pedig mindig van egy rakás feladat, amit teljesíteni kell a feljebb jutáshoz. Szó se róla, hogy ez ne lenne változatos, mert sokféle feladat van, ezek pedig ráadásul a széles autópark kiépítését is ösztönzik, mivel egyes versenyekre mondjuk csak izomautóval, vagy épp prototípus alkatrészekkel szerelt járgánnyal lehet nevezni. De nem értem, hogy miért számít teljesítendő feladatnak ráijeszteni egy riválisra? (Egy ideig a lökhárítóján kell utazni, és amikor a para-méter eléri a csúcsot, akkor ijedtében falnak megy az ellenfél, illetve tesz egy szarkasztikus megjegyzést.)
Ronda? Kétségkívül. És ezt komolyan gondolták a ProStreet évében.
Ellenfelek, nos, igen. Egy egész hidegtálra való klisé, hogy mindenki megtalálja a kedvencét.
Bobby Sawyer: a félprofi, aki az öreg amerikai autókat részesíti előnyben
Nicolas Jamet: a piperkőc és arrogáns francia
Tara Johnson: a laza fekete csaj
Leon Tyrell: a kivagyi fekete srác
Ken Tanaka: a szűkszavú ázsiai profi
Miyama Keiko: a vagány japán csaj
Crystal Simmons: a Barbie-girl
Tyrone Albercete: a hírhedt.
Ellenük pedig nem mindig csak egyedül állhatunk ki, ugyanis most is csapatot kell toboroznunk. De most nem ők jelentkeznek szolgálatra, nekünk kell leszerződtetnünk a társainkat (igen, pénzért). Ezek a társak pedig általában a legőrültebb autót választják ki a garázsunkból, ha csapatverseny jön: például a 69-es Camaróm győzelmeinek nagy részét csapattársaim szerezték, pedig direkt nekik építettem egy RX-7-est és egy NSX-et. Á, hagyjuk is...
Még a feladatokról egy kicsit: minden ligában van egy fogadási versenyszám, a verseny állásának megfelelően alakuló szorzókkal. Ráadásul mi is beleszólhatunk az eseményekbe: a közönség rokonszenve mögé bújva feltölthetjük, vagy lenullázhatjuk egy adott versenyző nitróját, körönként 3-3 alkalommal. Jó mókának hangzik, de nagyon idegesítővé tud válni. Az élről indulókra ugyebár kicsi az odds, úgyhogy akkor fogadjunk egy hátrébb soroltra. De ő meg egyáltalán nem biztos, hogy képes az élre kerülni, minden igyekezetünk ellenére sem. Sehogy nem jó, egy idő után inkább ki is hagytam ezt a feladatot.
A forgalmit is be lehet dobni, de ez is sokat változott. Az első részben, amint egy új legerősebb autónk lett, rögtön elterjedt a hír a városban és sorjáztak a telefonok, hogy kihívjanak érte a rivális bandavezérek. Itt csak bizonyos versenyeken tehetjük kockára szeretett kocsinkat. Viszont van egy érdekes és egyedi elem, én legalábbis nem láttam még máshol: az ellenfelek aktívan használják a tőlünk elnyert autókat, amiket vissza is lehet nyerni tőlük. Ad egy emocionális töltetet a versenyzésnek, nagyon lehet gyűlölni az ellenfeleket. És a saját autónkat visszaszerezni még nagyobb öröm, mint a másét elnyerni.
Az időjárás változása teljesen száműzve lett a Juiced 2-ből: mindig száraz az idő, és Rómát (napnyugta), illetve Párizst és Sydney-t (délután) leszámítva mindenhol este van. Persze, hozzátartozik az épített autós életérzéshez az éjszakai suhanás, de nagyon steril is lett a környezet, és ez szomorú. Egy szakadó esőben megrendezett verseny itt-ott sokat dobott volna a változatosságon.
(kép forrása: softonic.com)
A végére hagytam két témakört, ami minden egyes játékban fontos, és eldönti az emberben, hogy érdemes-e játszania, vagy sem: a grafika és a hang. Mindkét témában azt kiabálja a Juiced 2, hogy hagyj magamra. Sajnos.
A grafika általános értelemben véve jó, szépek a fények, jól néznek ki a pályák és az autók is, de a részletek kiborítóak. Hiába van matricából rengeteg, ha mind homályos lesz, amint felrakjuk a karosszériára. És hiába van itt is szabad matrica-alakíthatóság (helló, Carbon!), ha a kamerát nem tudjuk szabadon mozgatni. Ráadásul blokkokra vannak osztva az autók (oldal-tető-orr-far), tehát például ha le akarunk lógatni a motorháztetőről a sárvédőkre egy matricát, nem fog menni, mert a fedél szélein véget fog érni, akármeddig nyújtjuk.
Az embermodellek látványosan jobbak, mint az első részben, de a baltaarcú klónok darabos ujjongása egyáltalán nem szívderítő. Saját karakterünk modellje sem jobb, sehogy nem tudtam úgy alakítani, hogy legalább elfogadható legyen, így inkább ijesztő lett. A ruhák kidolgozása is gyenge, ilyen árnyékok más játékoknál a fejlesztésről kiadott videókban tűnnek csak fel. Ahogy ideiglenesen eltűnő kerekek, inverz színeket produkáló, vagy épp töksötét dobogó előtti tömeg és hirtelen felvillanó, nagy terjedelmű homogén textúradarabok is. A játék ebből a szempontból befejezetlen.
Ezt mondom. Most épp sötétség uralkodik a nézőtéren.
A kamerakezelés egyszerűen borzalmas. Nagyon hatásvadász akar lenni, ezért mindenféle lehetetlen pozíciókba kerül a látószög, ezek közt pedig gyakran váltogat a program. Amikor például autót akarok venni, nem körbemegy a kamera, mint bárhol máshol, hanem a fent említett módon igyekszik fokozni az izgalmat. Vezetés közben pedig kényelmetlenül közel van a hátsó nézet az autó farához, kevéssé lehet látni, mi folyik körülöttünk. Van belső nézet, működő sebesség- és fordulatszámmérővel (!), de itt is olyan, mintha előregörnyedve vezetné az autót a karakterünk, kanyarodásnál pedig alig moccan a kormány a kezében. Még visszafordítóban is. Az egyetlen kifogástalan nézet az első lökhárítóba épített kamera képe.
Térjünk át a zenére, mivel a hanggal nincs bajom összességében, jók az effektek és a motorhangok is, a kommentátort pedig már említettem. Az első résznek remek zenei csomagja volt, ismert és "mostantól ismered" előadók számaiból összerakott, a hangulathoz még egy kis pluszt adó válogatás. A HIN soundtrackje viszont nagyrészt felejthető és unalmas, csak a Pendulum Voodoo People remixe, illetve TC és a Disturbed Minds Jump c. száma volt az, ami megfogott. A többi bénácska rock, illetve minimál disco, ez nagyon nem ad hozzá az élményhez. A verseny előtti és utáni események folyamán pedig vajon mi csendül fel?
Na, mi?
A FREELAND-től a Mind Killer. Igen, a Jagz Kooner remix. Igen, ami az Underground 2-ben is benne van. Ilyen nyíltan még senki nem vállalta fel, hogy a Need for Speedet majmolja.
A fő baj viszont nem is a zenei kínálat, hanem ahogy össze van vágva. Teljesen kiszámíthatatlan, mikor rak egy új lemezt a DJ, kevés szám fut végig, a garázsban egy sem. Ettől nem fiatalos lesz a hangulat, hanem ideges és zavarodott.
Küldeném 50 Cent "In Tha Club" c. számát!
Ez mondható el az egész játékra is: ideges és zavarodott. Próbálja utánozni az NfS három évvel azelőtti stílusát, ez pedig mai szemmel már vicces. De nem kacagtató, inkább olyan, hogy magunk elé meredünk és feltesszük a kérdést: tényleg ezt szerettük tíz éve? Csillogó feliratok, go-go bárba rakott karrier-főmenü, mindenre külön időrabló animáció. Még a szintén zavarónak tartott látványú ProStreet mellett is egy karácsonyfa. Nem csoda, hogy nem készült folytatás, ezt egyszerűen nem éri meg kipróbálni sem.
De nyugi, konzolon legalább még rosszabb...
